Ezzel a tettemmel nem loptam be magamat gondozóm szívébe. Ezért nyilván kapva kapott az alkalmon, amikor látogatóba jött az unokahúga, és elkezdett könyörögni, hogy adjon neki engem. Cukinak nevezett, és idétlenül gügyögött, miközben az orrát az orromhoz nyomta.
Elajándékoztak egy vadidegen embernek, aki elvisz egy vadidegen városba, vadidegen házba, ahol ki tudja, hogy milyen borzalmakon kell keresztül mennem! És hiába tiltakoztam. Senki sem hallgatott meg!
Senki sem törődött velem, Tündike odaadott a rokonának, aki berakott egy dobozba. Egy DOBOZBA! Ó börtönök börtöne! Ezentúl egy dobozban kell élnem az életemet? Dörömböltem, ugráltam, mindent elkövettem, hogy kiszabaduljak a papír-dutyiból, de nem sikerült. Csak arra eszméltem, hogy csapódik az ajtó, és meglódul velem a doboz.
Megérkeztünk valahová. Én még mindig ideiglenes házam mélyén kucorogtam, és semmit nem láttam a külvilágból, viszont félelmetes zajok szűrődtek be a doboz apró résein. Hangos zúgás, aztán kelepelés, emberi kiáltozás, bömbölő zene, dörgő robaj, aztán visító szirénák, és mindez egyszerre…Te Szent Tonhalas Macskatáp! Hova keveredtem? Hová hozott ez az őrült némber? Jobbra, balra dülöngéltem a dobozban, ahogy fogva tartóm kitartóan haladt velem valamerre. Kezdett komoly gyomorproblémát okozni a himbálódzás. Aggódtam, hogy ha ez így megy tovább, meg fogom tisztelni a doboz alját némi reggeli maradékkal, ami már csak azért is roppant kínosan érintett volna, mert jelen helyzetemben előnyösebb oldalamról kívántam bemutatkozni új gondozómnak.
- Gyere Bocika, megérkeztünk. Adok neked egy kis tejet – mondta, azzal kivett a skatulyából és letett a padlóra. Szédelegtem még egy kis ideig, aztán lassan megszokta a szemem a fényviszonyokat, és körül tudtam nézni. Egy lakásban voltunk. Icipici lakásban. Fű sehol. Fa sehol.
- Hová fogok kisdolgozni, meg nagydolgozni? – tettem fel a kérdést magamban. - Nehogy bepisilj! Mindjárt hozom az almodat! – mintha a gondolataimban olvasott volna. – De mi az az alom?
Jött is egy másik dobozzal. Szóval ez lesz a vécé. Nekiláttam kortyolgatni a tejecskémet egy egészen pofás kis tálkából. Éreztem én, hogy most nem esik olyan jól, mint eddig, de kaját ugye nem hagyunk ott a tálban, úgyhogy szépen belefetyeltem mindet. Nem telt el öt perc, és az egészet kirókáztam a padlóra.
- Na szép. Jól bemutatkozom – morfondíroztam. – A baj már megvan, mit tegyek? Végül is nem is olyan sok, lehet, hogy ha szétkenem a tappancsommal a padlón, észre sem fogja venni. Széles mozdulatokkal kentem a cuccot a kövön, teljesen belemerülve a kardinális probléma megoldásába, amikor ezt hallom:
- Jesszusom Boci! Mi a fenét csinálsz? – felnéztem, és Gabi döbbent tekintetét látva zavaromban – arcomon bocsánatkérő vigyorral - még serényebben törölgettem a hányásomat.
- Boci! Ne gusztustalankodj már! – kiáltott.
Megszégyenülten álltam a hányásom közepén, egy idegen lakásban, idegen emberrel, akire ki tudja, hogy számíthatok-e? Én csak nem akartam, hogy észrevegye… Én csak jó benyomást akartam kelteni… - Olyan egyedül vagyok!
A rovatok sorrendjének átrendezéséhez húzd a jobb oldali listában lévő elemeket az általad választott helyre:
- Kultúra
.jpg)
.jpg)