.jpg "Hello! Boci vagyok!")
Hello Mindenki! Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam: Boci vagyok, származásomat tekintve nőnemű házimacska. Édesanyám kellemes, meleg fészekben hozott engem és még két testvéremet a világra. Ez a puha vacok egy falusi ház verandájának a sarkában állt, ahová nem fújt be a szél, nem permetezett az eső, és nem tűzött oda a nap.
Szép nyári éjszakán születtünk, nem túl nagy örömöt, viszont komoly fejtörést okozva ezzel a gondozónk nővérének. Ő vigyázott a házra ugyanis, amíg a többiek nyaraltak. Anyám mesélte, hogy többször hallotta az asszonyt sóhajtani, amikor ránézett:
- Jaj Fekete, meg ne szülj itt nekem, mit is csinálnék veletek?! Várd csak meg a húgomat, ő tudja, hogy mi a teendő a kiscicákkal.
Nohát, anyám nem hallgatott a könyörgő szóra, és szépen megszült bennünket. A természetnek ugyebár nem lehet parancsolni. Fontos tudni, hogy nálunk nem úgy mennek ám a dolgok, mint az embereknél. Ha az embernek gyereke születik, akkor többnyire az anya és az apa együtt örül, aztán segíti, amíg fel nem nő. Bennünket, macskákat, csak addig gondoz az anyánk, amíg megerősödünk, aztán nem törődik velünk többé. Az apák pedig nem hogy nem foglalkoznak a kiscicákkal, de újszülött korukban akár meg is ehetik őket. Kellemetlen családi körülmény. Az emberek nem eszik meg egymást, viszont sok olyan dolgot csinálnak, amit az állatok sosem tennének a fajtársukkal. Erre persze csak később jöttem rá, amikor hivatásos nagyvárosi figyelő lettem, nem lévén egyéb dolgom.
Más lakói is voltak ám a háznak, például Kökény. Kökény a kutyák népcsoportjához tartozott. Pulikutya kölyök volt, az elkényeztetett fajtából. Loncsos bundája belelógott a szemébe, és semmi más nem járt az eszében, mint a zabálás és a játék. Ha az emberek nem foglalkoztak vele, akkor a macskákat hajszolta. Fel a fára, le a fáról, fel a korlátra, le a korlátról. Ezzel tartotta edzésben sorstársaimat, majd egy hónap múlva már engem is. Azt gondolta, hogy ő az úr a háznál, és a macskák úgy pattognak, ahogyan ő fütyül.
Egyvalakitől azonban még Kökény is tartott. Nem mástól, mint a ház rusnya nagyasszonyától, Beccitől, aki szürke, nyomott orrú, félelmetes perzsamacskaként élte úri életét. Egyedül neki volt joga - a kutyák szégyenén kívül - a házban tartózkodni, és úgy bántak vele, mint egy királynővel. Külön étkezett, velünk, egyszerű házimacskákkal szóba sem állt. Puha, szőnyeghez szokott tappancsait sosem dugta ki az ajtón, nem koszolta össze fényesre fésült, ápolt bundáját az udvar porával.
Idősebb volt mindegyikünknél, és ezt meglehetősen gyakran éreztette is velünk. Mi, kiskölykök sokszor megpróbáltunk beszökni a házba, kíváncsiak voltunk, hogy milyen lehet bent az élet. Na, kaptunk is a pofácskánkra! Becci felborzolta a szőrét, kieresztette a körmeit, és úgy fújt ránk, hogy levegőt sem mertünk venni. Hú, de iszkoltunk! Megállapítottam, hogy az embereken kívül Becci a legfélelmetesebb és legrondább teremtmény a földön, Kökény pedig egy betoji (bocsánat) kutyautánzat. Becci úgy helyre tette néhányszor, hogy hetekig nyalogatnia kellett a sebeit. Főleg a lelki sebeit, amiért egy vén macska így el tud bánni vele.
Igaz, ami igaz. Becci rettenetesen félelmetes portéka volt. Mondhatom, álmomban sem szeretném viszontlátni a rusnya pofáját.
Folytatjuk...
A rovatok sorrendjének átrendezéséhez húzd a jobb oldali listában lévő elemeket az általad választott helyre:
- Kultúra
.jpg)
.jpg)