Hajtmánszki Zoltán kiállítása a V-8 Galériában

2011. július 03. vasárnap, 04:41

Írta: V-8

0 Hozzászólások

2011. június 21-től, július 21-ig a V-8 Galériában

(Szentendre, Kálvária út 16/C) 

Hajtmanszki Zoltán: Az írástudó nagyvilág

Daidalosz, a féltékeny, a gyilkos, a találmánytolvaj utódaival egyre több gond van. Nagyratörőtudományuk és túlfejlett mesterségeik egyre több vakmerő “ártatlan” halálát okozzák szüntelenül. Csak kirívó példa, de csak egy a sok közül, ahogyan sorban adnak halálos esélyt a legmélyebbre hatoló emberi tudás, az atomfizika találmányainak az -állítólag- közérdekű célból történő “kiaknázására” a kritikus tömeggel való felelőtlen játszadozások, amikor geológiai léptékkel mérve már pillanatonként robbannak fel a reaktorok, vagy éri őket természeti csapás. Halálos helyi és globális katasztrófák állnak csatarendbe az emberi nem ellen mindennapos sűrűséggel, hogy visszavágjanak az ostoba, érdekszínvonalú tudománynak, és csak hullunk, mint a legyek.

A szabadon élő állatok gyomra műanyagokkal van tele, amelyeket nem tudnak sem megemészteni, sem kiválasztani...

“Mindenki vigyázzon, ne menjen 11.00 és 15.00 között a szabadba, mert a sugárzás az árnyékban is veszélyes...”-mondja be minden nyári napon a rádió és a TV.

A természet utolsó termékeny porcikáiért megy a tudás és az ártatlanság közötti alattomos háború, amit a kultúra álcája mögött könnyebben vív meg a fennsőbbséges hatalom, amelyet a globális érdek prostituál. A harc, a soha nem látott, aprócska, kőkorszaki életmódban megragadt népek utolsó boldog földjeinek megszerzésért, amivel a szabad természeti életmódból való kiűzetés, a páratlan kulturális értékek feladására való ösztönzés, az asszimilációs előmunka, majd a megszerzett területek felégetése után, takarmány, “bio”-üzemanyag, ipari szója és egyebek nagyüzemi termelése a cél. Profit, a boldogság és a kultúra ellen, profit a szabadság és a lélek ellen. A tudomány, tudás, okosság, a fenntartható fejlődés: jelszavak, amelyek az emberi lét evidenciáinak fennmaradása, az egyszerű élet mindennapi boldogsága és boldogulása ellen befolyásolnak tömegeket. Az egyszeri ember pedig befolyásolható: becsvágyból és kényelemszeretetből bármit felad, olyan látszólagos értékekért, státusz-szimbólumokért, mint a high tech készülékek, luxus és kényelem, a munka és a haladás látszólagos könnyűsége, a hatalmas városok kényelme, a fejlett kultúra, amelyek az egyszerű és az összetett gondolkodású ember szemében mind-mind igazi, csábító magasságnak tűnnek. Ezek felé haladunk.

De ez az igazság?

A művészi kultúra ősi idők óta figyelmeztet a fejetlen haladás veszélyeire, mégsem segít. Hányan és hányszor mondták már el, hogy nem jó az irány!

A most harmadszor kiállított, de remélem még mindíg fejlődő Olvasók című fénykép-anyagért azzal a céllal jártam be a fél világot, Kolkatától New Yorkig, hogy megvizsgáljam a tudás globális hierarchiáit. Elmentem olyan országokba is, ahol a tanulás nem kötelező, de olyanokba is, ahol az írott tudás egy szintjét kötelezőnek tartja a társadalom, megvetően kezelve az írástudatlanságot, és egyénenként nem is sejtve azt, mennyire mérgező érdek, mennyire befolyásoló dolog a kötelező közoktatás. Megnéztem egy nagy gyarmati kultúrát is, amely az ősi kultúrák legnagyobbika, és a ma alig lélegző, szétrombolt kultúrájával a demokráciák közül a legnagyobb lélekszámmal büszkélkedik és küzd is, mert az import kultúra ipari és erkölcsi rombolása mellett a legmagasabb gyermekhalandóság és az egyik legmagasabb szennyezettség jellemzi abban a korban, amit haladásként kellene megélnie...

Most olvastam Dungáról is, a Kara fiatalról, aki a húszhoz közel, a helyi misszionáriusnál kezdett el tanulni, mert arra vágyott, hogy az Omo partján, Eitópiában lévő kis falujából Addis Abebába költözhessen, ahol magas, síma falú házak vannak, és az autók nem engedik járni az embereket. Tanulni akart, hogy a nagyvárosban élhessen, és ott tisztviselőként kereshesse meg azt a pénzt, amiből feleségeket és boldogságot vásárolhat. Az ő népénél a gazdagságot időtlen idők óta a feleségek száma mutatja meg. (A törzs másik tagja ugyanattól a misszináriustól hallott először arról a különleges státuszú fémről, amely egy viszonylag kis kaland árán megváltoztathatná az életét, és el is határozta hogy aranymosásból vesz majd feleségeket, nem bíbelődik ő a marhákkal... Hozzá képest Dunga egészen jó úton jár...) Dunga az öccsére hagyva a marhacsordát és a törzsbéli felelősségeit, ma a fővárosban tanul. Állítólag öltönyben és edzőcipőben most olyan, mint egy amerikai üzletember, de vajon az a kultúra, amit magával vitt, meg az a tudás, amit neki tanítanak, elég lesz-e neki a boldogsághoz? Vagy ugyanabban az egy edzőcipőben és egyetlen öltönyben fogja tölteni az életét, ahogyan oly sokan mások a fejlődő nagyvárosok bádognegyedeiben? Vajon el tud-e majd látni a városi életben is tényleg annyi feleséget és annyi gyereket, amennyi az ősi vérvonal kulturális öröksége szerint a vágyaiban él, amennyit marháik árán kaphatott vona? Vagy magányos marad és élete végéig csak a lelkében él majd a családi boldogság ősképe? Valószínűbb ennél, hogy a tanult tudását kamatoztatni majd kényszerűen visszatér faluja közelébe, hogy annak az erőműnek az építő, vagy fenntartó alkalmazottja lehessen, amelyik az ő népe földjén az ő népének a folyóját rekeszti el, és amelyik az ő népének, testvéreinek a legelőit teszi végképp használhatatlan sivataggá, ahol -jól számítva ki a lehetőségeket- már az építkezés előtt megjelentek a tömény szeszt árusító kocsmák és a misszionáriusok, hogy előkészítsék Dunga népét a változásra, az asszimilálhatóságig rombolva az emberi tartásukat, ellenállóképességüket, és megsemmisítő csapással megalázva ártatlan kultúrájukat. A misszionárius iskolájában vajon mennyit tudnak, mennyit profitálnak a misszióból? Nem csak a hatalom és az érdekek előretolt egysége az az iskola? A fejlett világban is ezért kötelező tanulni?

Az Olvasók című képanyagom hol megbukik, hol halk, bizonytalan értésre talál, hol értetlenségbe, hol a helyi, “európai” kultúra beidegződéseibe ütközik, és az emberek a hátuk mögé dobják, mint minden olyasmit, amiről gondolkodni sem érdemes. Pedig fontos dolgot mond el a világunkról, azt, hogy a tudásunkkal -bármilyen szép és nagy dolog is- valami nagyon-nagyon nagy baj van. Sokat gondolkodunk arról, hogy mi a baj az emberiséggel, miért jutottunk oda, ahol most vagyunk, miért jut az emberiség újra és újra válságokba, háborúkig, világvége-hangulatokig, és miért ennyire kilátástalan időről időre minden. De nem gondolunk arra, sőt el sem hisszük, hogy éppen a műveltséggel, a tudással, a tudománnyal van a legnagyobb probléma. Mert évezredek óta az érdekeink szolgálatában álló, hatalmi eszközként bánunk vele. Mert felelőtlenül kiaknázzuk a tudást olyan célokért, amelyek embertelenek.

Még amikor a képanyag gyermekcipőben járt, nyolc amerikai író írt hozzá szép esszéket, hogy könyv legyen belőle, kiadó is akadt, de amikor kiderült, miről is szólnak a később kiteljesedett, realista fotótanulmány képei, amikor előkerültek a kemény dokumentumfelvételek, kiderült, hogy a képek nem nagyon jó üzletet sejttetnek, s akkor valahogy alábbhagyott a lelkesedés: mert a valóság képi dokumentuma őszintén nem tud az olvasásról csak mint szép és a haladást szolgáló dologról szólni. Az olvasás öröme, a szellemi kielgülést, kiteljesedést szolgáló irodalmi élvezet képei mellett ezek a képek sokszor szólnak az olvasás kényszeréről, a globális “olvasó rassz” önhitt felsőbbrendűségéről is. Persze ezek az átérzések csak a képek mélyebb megértésével válnak nyilvánvalóvá, az első pillantásra az ember csak olvasókról készült szép és hangulatos képeket lát. A könyv megjelenését két évvel odázta el a kiadó...

A majdnem megjelent könyv előszavában Arthur Phillips, záró mondatként, a legnagyobb jószándékkal, tömör szellemi egészséggel azt írta le, hogy ”Az olvasás tesz minket emberré”. Nem tudom, most akarom-e ezt a könyvet. Egy-két hétig lelkesen elfogadtam ezt a záróakkordot, a határkő-tételt, mint egy felsőbbrendű lény határdefinícióját ember és nem-ember között, de bökte a csőrömet valahol ez a mondat: Aki nem olvas, az nem is ember? Az emberiség 40 százalékáról beszélünk! Nem, ez nem igaz. Szerintem az emberség tesz minket emberré. A műveltség, a tanultság, ha egyes embereket emberiesebbé tesz is, ugyanolyan erővel tesz embereket embertelenebbé. Ettől még szép érték a műveltség, az emberiség közös emlékezetét szolgáló és képviselő írott kultúra, a tudás, a tudomány. De a huszonegyedik század egyik legkomolyabb feladatának mégis azt tartom, hogy a mai, ostoba fejlődést felelősségteljes, a múltat és jövőt is beszámító haladással váltsa fel. Ehhez pedig bőven eleget tudunk már, csak a tudásunkkal el kellene indulni valami jobb cél felé. Pillanatnyilag nem sok minden mást teszünk a tudományunkkal, csak lépkedünk vele együtt a dinoszauruszok lábnyomaiban. A művészi írás feladatának pedig ma leginkább azt szerepet szánjuk, hogy szépségével, játékosságával, virtuális katarzisaival lefedje, elkendőzze a bajt, elhitesse velünk, hogy az írott-olvasott világ csakis szép lehet, elmenekítsen minden olvasót a tények világa elől egy szebb, képzelt világba.

Az Olvasók című képanyag képei -végül- egy művésznek a fejlett, írott kultúra szolgai mivoltára vonatkozó szomorú felismerések megélését, egy őszinte alkatú embernek a fejlett kultúrában való csalódottságát fejezik ki. Mindazonáltal, ha az a kiadó, amely -miután kifizetett, majd egy éve egyetlen szóval sem kecsegtetett- esetleg újra jelentkezik majd, és azt mondja, ha már befektette a pénzét, akkor akarja is a könyvet, de nem kéri a dokumentumképeket, mert csak a szépről akar egy eladható könyvet csinálni, én már nem mondhatok nemet. Mert ebből élek... Elég szomorú.

A szentendrei V8-ban lévő kiállítás is főleg az olvasás szépségeiről mutat be képeket, hiszen a képanyag készítésekor az volt a fő célom, hogy az olvasást, mint az élet minden helyzetét átszínező, elfoglaló, szép emberi tevékenységet ábrázoljam. Azért vannak kemény dokumentumképek is. Van egy kép egy újsággal lefényképezett leprásról. ( Ki tudja, csak a koldulás látványeleme, a megélhetési önsajnáltatás egyik eszköze-e a kezében tartott újság, ugyanúgy, mint a szemérmetlenül, kötés nélkül mutogatott hiányos lába, vagy tényleg tud is olvasni: ki tudja, miféle hírt kereshet ő egy újságban, talán azt, amelyik elmondja, hogy a gazdag Európából már nem csak az angol nyelvet és az újságolvasás szokását exportálják Indiába, az érdekelt iparral és az ipari szeméttel együtt, hanem esetleg a lepra régen létező gyógyszerét is meghonosítják majd a művelt európaiak, akiket az egész indiai társadalom majmol?) Aztán szerepel egy megrázó kép egy fehérhajú indiai kisfiúról. ( 8-10 éves lehet, és az a munkája, hogy a vége-hossza nincs gusztustalan vonatok padlóját takarítva négykézláb mászik a szennyben, amelyből táplálékát is nyeri, miközben az utazók olvasgatnak a feje felett, felkapkodják a táskáikat a földről, hogy nehogy lopjon, az asszonyok az arcuk elé kapják csodás szépségű lágy kendőiket, hiszen ez a fiúcska beteg: albínó: fehér a haja, fehér bőre van, itt, egy egymilliárd embernyi fekete bőrű társadalomban.)

Ezek a képek nekem kedvesebbek a szépeknél, mert sokat tettem értük, önöknek pedig ezek a tanulságosabbak. Tudom, nem önök a felelősek a tudás végtelen hatalmáért, de azt is tudom, hogy mindannyian felelősek vagyunk, ezért arra kérem önöket, gyermekeiknek ne tanítsák azt, hogy a tudás hatalom! Tanítsák inkább így: a tudás felelősség!