Hol vagy nagy szerelem?

2011. június 25. szombat, 06:20

Írta: Gajdos Bori

0 Hozzászólások

Tanmese következik. Egy kedves kis pilisi városkában éldegélt egy fiatal fiú és barátnője. (Meg rajtuk kívül még pár ezer ember.) A lány érettségi előtt állt, a fiú már egyetemi éveit taposta nagy, fehér sportcipőjében. A lány az vizsgák idején egyszer csak közölte, hogy másfél év járás után bizonytalan az egész helyzetben és inkább szabadságra vágyik. Mint az osztálytársnői. (Akik titokban őt irigyelték, mert nem volt egyedül). A fiú nem értett semmit, de nem ellenkezett, csak szomorúan bólintott, és elengedte a lányt.

És ez sajnos nem nagyapáink mesés kötetét tarkítja, hanem igenis mindennapos történet. Mert nagy kultusza lett a szingliségnek, a személyes szabadságnak, és a karrier utáni esztelen rohanásnak. A média és a közélet csak úgy ontja magából az önálló nők és férfiak sikertörténeteit, akik megállják a helyüket a munkában, a gyereknevelésben és az internetes ételrendelésben is. Egyedül. Páratlanul, a szó legszorosabb értelmében. Talán kicsit elveszítettük a fejünket. Mert ha szeretjük egymást, kompromisszumokat kötünk. Ez íratlan szabály.

A függetlenség iránti vágyat Leslie Baxter és Barbara Montgomery az egyik fő feszültségként azonosította a párkapcsolatokban. A három fő ellentétpár, mely a kutatópáros szerint megfigyelhető: az összetartozás-függetlenség, a biztonság és bizonytalanság, valamint a nyitottság és zárkózottság. Mindannyian ezek között egyensúlyozunk. Néha újdonságra vágyunk, de alapvetően szeretjük a biztonságérzetet. Máskor elfecsegjük titkainkat, vagy éppen magunkba fojtjuk őket. A legképlékenyebb és leginkább sérülékeny tényező manapság az összetartozás-függetlenség kérdése. Ugyanis egy kapcsolatban mindkét félnek fel kell adnia valamit függetlenségéből, bár valamilyen szinten mindenki meg szeretné tartani önállóságát. És úgy tűnik, hogy ezt nehéz megvalósítani hosszú távon.

Nem egy ismerősöm kérdezgeti magától és a világtól, hogy mi az értelme a járásnak, ha minden kapcsolat felbomlik előbb-utóbb? A séma a szokásos: megismerkedünk valakivel, kölcsönösen vonzódunk egymáshoz, járunk pár hónapot, vagy egy-két évet, már nem érezzük a szikrázást és agyő, aktuális Ő. A könnyes búcsút azonban nem kellene elsietni. Az igaz, hogy a vonzódásban nagy szerepet játszó kémiai folyamatok egy év elmúltával már nem hatnak olyan mértékben, de biztos, hogy a váltás a nagy ötlet? A legjobb játékunk a kapcsolatbújócska lesz? Járunk egyikből a másikba?

Úgy tűnik, lassan elfelejtjük a ragaszkodást. A kitartást. A másik melletti örökös próbatételt. Amelynek van értelme, célja és eredménye, hiszen nem öncélúan léptünk a kapcsolatba. Az örök bölcsesség persze még nem avult el: ha menni kell, hát menni kell. De nem hátra, előre. Ha döntöttünk, induljunk el és keressük a boldogságot. Persze ne giccses filmekből és a női magazinok szerelem rovatából vegyünk példákat, hanem inkább nézzünk körbe. Ott a nagyi és a nagypapa. Vagy a régi, megsárgult, boldog mosolyt ábrázoló fotók. Vagy kiskori énünk lenyomata, aki huncut tekintettel kereste első nagy szerelmét a játszótéren. Aki szívesen odaadta a homokozó lapátot és meghintáztatta a szomszédék Béluskáját. És Béla azóta boldog. Már csak nekünk kell annak lennünk.